Laucica haszontalanságai

Még mindig az ijesztő mélység:)
És maga a falu (ami igazából egy szabadég alatti bevásárlóközpontra emlékeztet inkább a sok szuvenírbolt miatt) A képek ne tévesszenek meg senkit, tele volt emberekkel, csak én türelmes vagyok, kivárom mindig azt az egyetlen szemvillanásnyi pillanatot, amikor épp senki sincs benne a képben:)




Este JB egy másik szerepet töltött be: a szakácsét:) Volt békacomb és csiga. Csak hogy igazán francia vendéglátást biztosítsunk a vendégeinknek:) A békacomb egyébként finom!
Aztán egy kép rólam a dolgozóban. A macskáknak nevük is van! Cute, Cute, Cute, a negyedik pedig: Cute! Minden nap meg vannak simizve, garantáltan pormentesek.
Mi van még? Ma nagyon nagy hangzavar volt, és amikor kinéztem az ablakon, egy pillanatra megrökönyödtem, amikor amerikai katonák jöttek tankokkal, meg második világháborús autók, zászlók, stb. De aztán utánanéztem, augusztus 24 Cannes felszabadításának évfordulója (idén egészen pontosan a 67.), felvonulás volt.
Csak telefonnal készült képek, de a lényeg látszik:)
 Épp kikanyarodott az egyirányú utca rossz irányából egy kocsi, amikor neki balról jött a tank, majdnem tapsikoltam örömömben, végre valaki bosszút áll azon, ahogy ezek itt vezetnek, semmi szabály nem létezik, parkolnak, ahol akarnak, mennek, amerre látnak. Sajnos végül nem döngölte a földbe a tank, de igazán, csak egy napra ha kölcsönadnák nekem, én rendet teremtenék!

Más most nem jut eszembe. Nagyjából semmit sem csinálok, vagyis de, de egy jó nagy darab hajócsipke van rajta, szóval még sokáig nem lesz mit mutatnom!
Extrának álljon itt egy elég rosszul sikerült kép, de tetszenek a színei nagyon

Majdnem három hét munka után végre hétvégém volt. Ami nem hétvégére esett, de nem számít. Ezer dolog betervezve, de semmi sem lett készen, úgyhogy semmi mutatnivaló. A felvarrt nadrág, vagy a szoknya felfeslett szegélyének visszavarrása nem túl izgalmas gondolom:) pedig szép lett ám...:) kifehérítettem a fehér csipkekendőmet, amit egyszer beraktam a sok eszemmel fekete ruhák közé a mosógépbe (ne kérdezzétek, azóta sem tudom, hogy mi ütött belém abban a pillanatban) és foltot varrtam a kedvenc H&M cicás táskámra. Amit már kb 5 éve hordok folyamatosan, egyformát vettünk akkor Darina barátnőmmel és úgy mentünk kirándulni:) Imádom, mert hatalmas és minden belefér. Mivel az egyik oldalán egy nagy fekete macska díszeleg, ezért mindig az van kifelé, a másik meg jól kikopott és kilyukadt. Kimostam és kapott tündért (macskát akartam, de JB lebeszélt róla, és mert ez a tündér pont olyan, mint én vagyok, amikor a macskákat ölelgetem és magyarázom nekik, hogy mennyire szeretem őket, miközben azok meg torkuk szakadtából üvöltenek). A varrógépem a cikk-cakkot nem szereti a tavalyi házi szerelgetés óta, és mivel igen kreatívat alkot helyette, gondoltam hasznot húzok belőle, ezért lila fonallal varrtam rá még egy sort. Vicces lett, kár, hogy a rendes cikk-cakk azért valamivel hasznosabb...
Nagyjából ennyi, holnap vissza a munkába. Hm. De legalább van, és szeretem is, csak hát annyira szeretnék sok mindent csinálni!!! Ja és tegnap nagy öröm ért. Óóóóó, de mekkora! Új gyöngy- és bigyóbolt nyílt nálunk. Méghozzá... méghozzá csöpp kis városunkban!!! Az egész régióban egyedül Nizzában van egy bolt, és aztán tessék, hol nyílik a következő? Nálunk! JB szerint ez azért van, mert annyit nyavajogtam, hogy boltot akarok, ahol megvehetem az apró vackaimat. Meghallgattak az égiek, így teljesüljön minden kívánságom. Kop-kop-kop! Ugye általába a francia blogok vannak a leginkább tele mindenféle extra mütyűrrel, érdekes alapanyagokkal, stb, az újságjaik messze a legnívósabbak, úgy utaztam ide, hogy a Kánaán vár rám, aztán alaposan pofára estem. Most ennek a boltnak a vezetőjével beszélgettünk is, mondta, hogy tényleg nagyon kevés kézimunkabolt van errefelé, de ez nem meglepő. A 14 éves, műkörmös, Prada táskás lányok fognak itt gyöngyöt fűzni meg hímezni, amikor a strandon rohadhatnak egyenzenét hallgatva vagy a városban shoppingolhatnak? Na ezért. Menjek északra, na ott aztán egymás hegyén-hátán vannak a boltok, mert van rá kereslet. Más a mentalitás ebben a régióban. De mintha lenne egy kis érdeklődés itt is (az idősebb korosztályból kerülnek ki a vevők...), és erre alapoz most az új bolt. Óóó, csak maradjon is meg és fejlődjön, nőddögéljen! Kop-kop-kop!

Ma van a 14. napja, hogy hétvége nélkül dolgozom. Welcome to the Cannes Film Festival. A város a feje tetején, rengeteg ember, hajtás és pörgés. Nem vagyok fáradt, már túlvagyok a holtponton, most már a vége felé járunk, lecsillapodtak a kedélyek, ráadásul amíg reggel nem kell korán kelnem, mert délutános vagyok, nem is fáraszt ki annyira a dolog, de az biztos, hogy az agyam nem nagyon jár új, bonyolultabb dolgok készítésén. Most úgy tűnik, a rózsaszüretelés sem jön össze, sok-sok ok összefogásának köszönhetően. De cserébe találtam egy gyönyörűséges parkot Cannes új kikötője mellett.










Fura is volt látni, hogy teljesen üres ez a meseszép park, miközben 200-300 méterre onnan tömegek várakoznak a tűző napon, hogy láthassanak egy hírességet, valamit, valakit, akárkit, aki véletlenül kilép a luxushotelből.

Szép nénik libegnek szép ruhákban (meg csúnya nénik is, de szép nénit csúnya ruhában sose láttam:)

ez egy riporternő, akinek gyönyörűen libegett a ruhája, és pont amikor elővettem a fényképezőgépemet, mutatta a helyet, ahol forgatni akart, így nagyon glamouros lett a kép:)


És akkor Beáta kérdésfelvetése a márkaimádatról és sznobizmusról. Imádom Christian Diort (meg a divatházból az 50-es években kikerült szkeccseket - lásd: 1 meg 2 meg 3 :)), imádom a Chanel márkát és magát Cocot (Lagerfeld is ott van), nagyra becsülöm Yves Saint Laurent-t, a tervezőt és nagyon odavagyok Viktor and Rolf munkáiért.  Tőlük van is egy pénztárcám, ami jól le volt értékelve Amszterdamban, ezért naná, hogy megvettem és használom lelkesen (annak ellenére, hogy... akik régóta olvassák a blogom, tudják:). Meg egy Chanel-darabom is van. Nem mondom meg mi, de az az örök szerelem, nagy kincsem:) Sznobizmus? Dehogy, tisztelettel adózom tehetségüknek!:)
Az a márkasznob, aki minden pénzét nagynevű ruhákra költi. A legszánalmasabb az a kategória, akinek csak átlagos fizetése van, de azt mind luxusmárkákra költi állandóan. Az ilyen embereknek jellemzően nincs is ízlése és csak a feliratot keresik. Tipikus példány, aki barna Louis Vuitton táskával flangál, amin ezerszer virít a márka, me, myself and Iphone-nal a kezében, ami úgy rossz, ahogy van, de drága és menő az erőszakos marketingnek köszönhetően, Gucci napszemüveg meg Starbucks cafélatte. Emellé általába egy bömös (BMW) vagy merdzsó illik. Errefelé még a Vespa dívik a magamutogatók körében. Na ja, ez az abszolút olcsó, ízléstelen sznobság. A márkaimádatnak is vannak szintjei, erre Cannes és környéke tökéletes leckét ad nekem. Itt a 14 év körüli kiscsajok Prada táskával vannak felszerelkezve, magas sarok és műköröm, az Elle-ből lépnek ki egyenesen. Olcsó kinézet drága pénzért - arra épp elég, hogy én egy vidéki tramplinak érezzem magam mellettük, de ha kipakolnám az egész fizetésemet, sem tudnék versenyre kelni velük, mert hiányzik valami... az az unott, mindenkit lekezelő pillantás, ami egy igazán divatos, jól öltözött lány kiegészítője. Persze lehet, hogy nem is igazi az a Prada. Akkor még szánalmasabb ez egy 14 évestől. Nem tudom. Szerintem nem mindegy, milyen márkáról van szó. (ez egy nagyon lerövidített bejegyzés lett, eredetileg sokkal többre tértem ki:)) Különben is, "A luxus nem a szegénység ellentéte, hanem az ízléstelenségé" - ahogy már régóta ott virít a jobb oldalon ebben a blogban:))

Na hogy van az, hogy az ember bebotladozik a kézimunkaboltba és megrendel egy egész doboz (12db) fehér csipkefonalat? 80-as Sajou hajócsipkéhez és vert csipkéhez. Nem vagyok normális. De már olyan régóta akartam... nem tudom, mi a fene ütött belém, bementem és megrendeltem. Előre meg volt fontolva, hogy most nincs rá szükségem, mégis bevitt a lábam. Azt hiszem a "jövő héten fizetés" és a "végre megint ember lettem, van bankszámlám" tudata ilyen radikális lépésre kényszerített... még be kéne fejezni a párnán lévő 20-as fonallal készülő vert csipke terítőt, aztán ucci neki 80-assal... de még terveim vannak, csak időm nincs. Viszont ma túljutottam  a próbaidőn! A bácsi nagyon elégedett velem, másfél hét után bedobott a mély vízbe (egyedül a húsvéti hétvégén), és egész jó kis forgalmat csináltam, semmi hiba, minden rendben volt, elégedett vendégek, elégedett főnök. Mások egy hónap alatt tanulnak be, én meg a húsvétot másfél hét után megcsináltam. Mondtam, másfél hét? Ha mindez az egész nem franciául lett volna, három nap alatt megtanultam volna. Úgyhogy szokás szerint nem vagyok megelégedve magammal, de ez már a beteges maximalizmus. Na mindegy, megyek aluszkálni. Semmi kreatívkodás a héten, amikor nem alszom vagy dolgozom, akkor ágyban heverészve Malausséne-éken röhögök (Daniel Pennac nagggggggyon jó, nagggggyon vicces regénysorozatának utolsó magyarul megjelent részén, a Zabo királynőn). Ja, és a cicamasszázs-kötelességemnek is eleget kell tennem minden reggel a kerti tigris követelésére. Fontos meló!

Kedvenc témám:) Tegnap bevágtat a hotelbe egy kistermetű nőci, levág elém egy bugyis mappát, benne internetes foglalás után kinyomtatott papír. Szó nélkül. Az ablakon át láttam, hogyan parkol a kocsi, amiből kiszállt: az eleje a járdán, a vége keresztbe az úttesten, tökéletesen elzárva a forgalmat... Nem volt nehéz rájönni, hogy az olasz család érkezett meg, akiket aznapra vártunk...  Persze egy mukkot sem értett, már meg akartam mutatni nekik, hol a parkoló, amikor a főnök kijött és szépen olaszul elmagyarázta, hogy az utcában, amit éppen elzártak, rögtön balra az első nagy kapu lesz a parkolónk. Látszik is, mert a házhoz tartozik. Nőci elcsörtetett, én közben előkészítettem a papírokat, aztán várunk... várunk...várunk... mondom, hát ha 100 csomagjuk is van a kocsiban, az sem tart ennyi ideig! Kimentem megkeresni őket, szőrén-szálán eltűntek! Álldogáltam kicsit a parkoló és a bejárat között, amikor megjelenik a nőci, a kocsi teljesen másik irányból érkezett, nem találták meg a parkolót. Elvezetgettem azon a 10 méteren, megmutattam, hogy működik a kapu, beálltak... őőőő.... lennének szívesek csak egy helyet elfoglalni három helyett?? Vannak más vendégeink is... Nem bírtam, úgy röhögtem, mire visszaértem.
Következő jelenet. A hónap elején megszállt nálunk egy hétre egy sofőr. A főnöke (egy igen nagy cég tulajdonosa, továbbiakban felfújt hólyag) persze a Carltonban, de törzsvendég nálunk, ezért a sofőr nyugodtan távozhatott fizetés nélkül. Másfél hete ott volt várt a számla, tegnap végre jött a felfújt hólyag kifizetni. A főnököm ezt maga intézte, ezzel a pasival nem lehet ám viccelni, bénázgatni, hogy most le kell húzni a kártyát vagy be kell dugni a gépbe, upsz, félrenyomta, hihi, bocs, új vagyok. Letette felfújt hólyag elé számlát, de addigra az már nyújtotta a villogót bankkártyáját. Felfújt hólyag rá se pillantott a tőle jobbra lévő számlára, miközben a főnökömnek vontatottan magyarázta, hogy majd a sofőrnek kell három hétre egy szoba, rátette a jobb kezét, majd a filmekben a dühös főgonosz mozdulatával még mindig az asztalon tartva a papírt, anélkül, hogy felemelte volna a kezét, összegyűrte, majd rám se pillantva nyújtotta nekem a galacsint (jé, ez észlelte, hogy én is ott vagyok???). Jó, hogy nem vertem be az államat az asztalba, amikor az leesett. És csak tátott szájjal néztem, persze gyorsan kidobtam a számlát. Vajon előbb volt meg neki ez a kegyetlen mozdulat és ettől lett akkora valaki, vagy miután valaki lett, belerázódott a szerepébe?
És a harmadik. A párizsiak, akiket tényleg szagról lehet felismerni. Úgy ki vannak nyalva, mintha a Sikeres emberek újság címlapjáról léptek volna ki. Megérkezése utáni órában kétszer hívta a recepciót a seggfej, kell neki ez, az, amaz, miért nem működik a telefon (bocs, elfelejtettük bekapcsolni a szobákban tél óta, mindenki a mobilját használja), mi a száma a mittudomén melyik étteremnek (gugli-guglizok már, elnézést, hogy három márodperccel tovább tart!!), miért nem a főnököm veszi fel a telefont, ja, hogy már elment... Persze a legdrágább szobát vették ki, és a gyereknek sem a hozzá kapcsolódó kisebb standard szobát, hanem a mellette lévő superiort. Igen, mindenki figyelmeztetett, hogy a párizsiak a legnagyobb seggfejek, akik mindent elvárnak most és azonnal és semmi sem jó nekik. Sztereotípia...

Azért baromira frusztráló, hogy az albérlet, amit találsz max fél évre van, aztán talán, meglátjuk, mások határozatlan idejű munkaszerződést kérnek (előbb találok egy gyémántbányát a parkban, amikor kapargatom a földet...), mert szezonális szerződésre csak szezonra adnak itt lakást. (JB-t meg sem említem, szeptember óta dolgozik három hetes szerződésekkel, de ő most várakozó üzemmódban van, jóváhagyják-e a továbbtanulást és mikor) Vagy fizess két hónapot az irodának "közvetítésért", plusz ezt, azt, amazt, és persze nekik is be kell mutatni a szerződést, vizslatják az időtartalmát, számolják, ha vége lesz, mi lesz velem. Kemény világ, egy hete kezdtem el dolgozni, már a bankban is az ujjain számolta az ügyintéző, hogy lesz-e munkanélkülim, hogy kihúzzam a következő szezonig... (állítólag lesz, taps, üdvrialgás!). Legalább az illúziót hagyta volna meg, ami az új munkával belémköltözött arra a röpke egy hétre, amíg olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam gondolkodni...
Mindeközben a lakások, házak nagyrésze üresen áll, mert a gazdag emberek megveszik nyaralónak, aztán évente ha két hetet ott töltenek. Az idősebbek, akiknek már kirepültek a gyerekeik, ülnek a hatalmas házaikban egyedül. Ők még megtehették, hogy vettek házat, mi meg még egy nyomorult albérletet sem tudunk fél évnél továbbra kapni. Feketén talán, bármiféle biztosítás nélkül, de köszönöm, egyszer már volt részem ilyenben, nagyon égett a lábam alatt a talaj, nem kívánom senkinek. Persze itt könnyebb a helyzet, ha egyik napról a másikra kidobnak, akkor még mindig itt vannak JB szülei, mehetünk hozzájuk vissza (de akkor megint hol vagyunk? Ugyanott, ahol kezdtük, mintha el sem költöztünk volna). Arról nem is beszélve, hogy minden egyes albérletcsere igen megterhelő anyagilag és mentálisan. 
A szemben lévő házat legszívesebben felrobbantanám, háromszor akkora, mint JB szüleinek a háza, németeké, csak az augusztust töltik itt, éjszakánként hangosan mulatozva, egyébként mindig zárva van. Ja, de azért tavaly jöttek, hogy esetleg fizetnének, hogy levágják a kertünkben álló fák lombjait, mert eltakarják a kilátásukat (dögölj meg, ha nem akarsz fát látni, maradj a rohadt városodban). Addig nyaggatták JB apját, amíg az beleegyezett, hát igen, túl magasak már, mi van, ha kitörik, blabla, legalább így nem kell fizetni érte, blabla. Most levágták. Itt bámulok 10 csonka fát meg mögöttük egy augusztus óta üresen kongó, hatalmas, lezárt házat. De legalább lesz kilátásuk, amikor jönnek majd fél év múlva... én meg vakarhatom a fejem, hogy de jó, találtam egy albérletet szeptember végéig, és van munkám októberig, előttem az élet!
Azt hiszem, valamit nagyon elszúrtam. Vagy mégsem, hiszen nem vagyunk egyedül, az összes kortársunk hasonló cipőben jár. Mindegy, megoldjuk, csak most kiborított a fák maradékának a látványa. Most pár évig nem nagyon készül majd hasonló kép az ablakból...

Igazából most az orromat fájlalom, mert délután felhívott a román lány, akivel a franciaórán összebarátkoztam, hogy Cannes-ban vagyok-e, és mivel épp kijöttem a dolgozóból, vagyis ott voltam, ezért kiültünk a Croisette-re dumálni (az ingyen székekre, naná, persze, hogy nem a drága kávézókba:)). Észre sem vettem, hogy három órát ültünk, és most egy paradicsomot megszégyenítően piros a fejem és fáj az orrom. Kicsit hülyén alakult, hogy a hétvégén is dolgozom ezen a héten, szóval 7 napos lett ez a hét, eszméletlenül fáradt vagyok. Pedig nem olyan nagyon nehéz munka, még csak most kezdődik a szezon, nincs sok vendég. Az adminsztrációs része már majdnem megy, inkább a francia az, ami kifáraszt iszonyatosan. És állandóan cseng a telefon, és mindenki franciául beszél. Ma rámparancsolt a főnökbácsi, hogy vegyem fel a telefont és beszéljek. Számkijelzős, láttuk, hogy nem külföldről hívnak, de nem kegyelmezett. Túléltem, egyszerű volt: a pasi törölte a foglalását. Ezután a főnökbácsi mondta, igazam van, jobb, ha nem veszem fel inkább a telefont.
A másik nagy bajom, hogy az orosz-francia billenőkapcsoló még nincs bejáratva a fejemben, egyszerűen képtelen vagyok hirtelen váltani, fura. Majd belejövök, csak nincs kivel gyakorolni. Hétfőn majd akkor a gyommentes blogot is megetetem, mert azért van termés:) kicsi, de szép dolgok készültek:) de most lusta vagyok fényképezni (meg már sötét is van).
Az olvasókám megint inaktív üzemmódban van, amint leülök egy könyvvel, hangoskönyvvel, puff, alvás, nincs vita. A buszon is szunyálok oda-vissza. Nem baj, ennyi belefér, legalább van munkám. És mennyire jófej a főnök! Félek elkiabálni, mindig keresem, hol itt a csalás, az eddigi tapasztalatok paranoiássá tettek már. Tökéletesen ellentéte annak a szemétdombnak, aki a legutolsó munkahelyemen kikészített. Egyszerűen el sem hiszem, hogy ilyen is van. De a takarítólánnyal dumáltunk ma, aki már pár éve ott van, ő is imádja a helyet és a főnökbácsit, mondta, hogy mennyire szereti a munkáját. Kicsi, családias, meleg légkör, ahol mindenki kedves mindenkivel és a főnök odafigyel az alkalmazottaira. Hát van ilyen is? Úgy tűnik!! Lekopogom. Kopp-kopp:) 
(a telefonnal készült nagyon rossz képen a lift látható, amiben legszívesebben egész nap utazgatnék fel-alá, mert olyan szép! A falak persze nem fehérek, mert semmi sem szürke ott*:)))
*ha valaki (nagyon) régóta figyelemmel kíséri a blogomat, talán néha írtam, hogy mennyire nem bírom a fehér és szürke falakat a rohadt irodákban, ahol eddig dolgoztam, ezért nálam ez kényes pont!:)

Hát újra dolgozó nő lettem. Felvettek az előző bejegyzésben említett hotelbe:) Ma már mentem, és ááááááá, kemény. Főleg, mert az egészet franciául magyarázza a pasi és elvárja, hogy franciául válaszoljak. És nem aprózta el, rögtön belecsapott a lecsóba, számlázás, adminisztráció. 1, értsd meg franciául, 2, értsd és tanuld meg, hogy kell mindezt csinálni. Olyan részletekbe belemegy, hogyan kell copy-paste-et használni az excelben. Pedig hányszor mondtam neki, hogy a számítógép jó barátom. Hulla vagyok, az agyam felmondta a szolgálatot. De hát majd kialakul, a lényeg, hogy van munkám. Jó ég, de fura! De cuki hely, szép, virágocskás, és most utálni fogtok: a recepciós asztal a tengerre néz!

ha még egyszer csatos táskát akarok csinálni, csapjatok a kezemre. Ha még egyszer beleszerelmesedek valami gyönyörű szatén anyagba, ami csudajól illik a táskához, amit éppen csinálok, csapjatok a kezemre. Iszonyatosan meg kell erőltetnem magam, hogy befejezzem a kövér, mihaszna angyalkás táskámat, utálom összevarrni, utálom az egészet már. Utááááááálom. Pedig valamit le kéne már tenni az asztalra, alig produkálok mostanában valamit, pang a gyommentes blogom. Ilyen napokon vagyok képes nem csinálni semmit, csak bámulni kifele a fejemből, vagy automatán végezni a feladatokat, mert már minden idegesít.
Pedig tegnap jókedvem volt, JB-nek szabadnapja volt, elmentünk autóval a hegyekbe, 1200 méter magasan még volt hó, milyen vicces egy szál pólóban hógolyózni!:) Főleg jó kedvem volt, hogy megjött a nyelvvizsgám eredménye, 95% lett, amire nem számítottam. Persze a legtöbb pontot a fogalmazásnál vontak le, de az sem volt vészes, 22,5 a 25-ből. A beszédértésnél vontak le még két pontot, mert az egyik reklámot nem értettem, mert gyors volt, sok információ, én meg végigköhögtem az első meghallgatást. És fél pontot vesztettem a beszédnél. Belefér:) Aztán ma már vissza a keserű valóságba. Munkát kell találnom. Az A2 vizsga igazából nem egy nagy durranás. Persze az itteni elvárások sokkal magasabbak, mintha ugyanezt a vizsgát bárhol máshol csináltam volna meg, de mégis, talán ha alapfoknak felel meg, na bumm. Azért még tápolhatnám kicsit az önbizalmamat, jobb eredményt értem el azokhoz képest, akik több éve itt élnek, nem novemberben kezdték a tanfolyamot, hanem jóval előbb és franciául beszélgetnek a férjükkel/barátjukkal. Én meg nem, nem tudunk leszokni az angolról. Szeretném megkapni azt a recepciós állást abban az aranyos kis hotelben, annyira tetszett a hely. Nagyon szeretném, de ez most már nem tőlem függ, az egyetlen, amit tehetek, hogy megpróbálok pozitívan gondolkodni, hátha tényleg működik az a hülyeség, a bevonzásos meg titkos gondolatok. Szánalmas, mi?:) A kép pedig bizonyíték, hogy igen is tudok mosolyogni és nem csak állásinterjún, zavaromban. Meg hogy használom a magyar népmesés tarisznyám:)

Hát ezt ki kell írnom magamból, és a Molyon nincs pro-tagságom már, ezért nem tudok képet beszúrni, de nekem beszélhetnékem van!!!!!!! Idézet:
"Csipke van mindenben, ami él: a téli tar ágakban, a felhők mintájában, a víztükörben, ahogy fodrozódik a szellőtől...
Még a kóbor kutya csapzott szőrében is meglátjuk a csipkemintát, ha elég figyelmesen nézzük."
Kapcsolódó könyvek: Brunonia Barry: A csipkeolvasó :))))
UPDATE: kaptam pro-tagságot egy angyaltól!:))) hihetetlen:)))

Szerintem soha sem említettem, hogy az az életcélom, hogy megsimogassam, de legalább megetessem a világ összes galambját... pedig az, már vagy tíz éve kitaláltam magamnak ezt és tartom is magam hozzá! Csak az a baj, hogy mindig valaki más is bekapcsolódik. Amszterdamban a kis fekete srácok, akik nem kacsák, hanem szárcsák, de nekem kacsa és kész, itt meg a sirályok. Rettenetesen sokan vannak és mindig éhesek, de nem érdekel, én etetek szorgalmasan. Ez csak azért jutott az eszembe, mert Jucus írt egy nagyon édes bejegyzést a galambjaikról:)

Vagyis igyekszem nem nyavajogni:) négy nap ágyban heverészés után már kifejezetten jól vagyok, de anyósdoktornéni még mindig nem engedett iskolába, mert úgy köhögök, hogy kiköpöm a tüdőm. Már elfogyasztottam a fél patikáját, megittam a fél kertet tea formájában, már nincs lázam és frissnek és üdének érzem magam, kivéve, amikor csillagokat látok a köhögéstől. Nem baj, mindjárt arra is lesz valami bogyó vagy szirup vagy tea vagy oldat vagy olaj vagy kistehén.
Sajnos nem túl szerencsés itthon ülnöm a héten, mert szerdán lesz a nagy vizsga (húú!!!), azután már nincs iskola és tudjátok, én nagyon szeretek ide járni. Miután már kezdem érteni maximálisan, amit a tanár mond, miután már mindannyian jobban tudunk kommunikálni egymással, nagyon érdekes és izgalmas az egész, mert jól van megszervezve és kitalálva! Csak hétfőnként van az a klasszikus tanórás, nyelvtanozós, feladatmegoldós tanóra, az, ami miatt mindenki utálja a nyelvórákat, mert kit érdekel. Keddenként fel van adva egy-egy téma és arról van vitanap. Az a legjobb! Persze sokat segít, hogy mindannyian más országból jöttünk, mindenki kíváncsi a másikra, mindenki be akarja mutatni a saját országát, nem is tudom, mi mindenről volt már szó. Pl a tea! Milyen üres téma, pedig mennyire más Japánban, ahol nagyon precíz szertartása van, Tunéziában, ahol mentával isszák, magasról töltik ki, Törökországban, ahol bitangerős! Én csak azzal tudtam hozzájárulni (hosszas kutatómunka után!!), hogy Magyarországon a tea egy sznob szokás, és úgy jött be nyugatról, az arisztokrácia majd a burzsoázia jóvoltából, mert rendes magyar ember bort és pálnikát iszik! Ámen. Egyébként hasonló a története Franciaországban is, szóval nem gáz;)
No, aztán szerda szünnap, csütörtökön filmet nézünk és azt tárgyaljuk meg, kielemezve a szavakat, a mimikát, ezzel kiemelve a helyi szokásokat, viselkedési formákat. Pénteken pedig fogalmazási nap. Írunk, vagy összesítő a keddi beszélgetésről, vagy a filmről, választható. Néha képet hoz a tanár és ahhoz kell kitalálni egy történetet, de volt már szöveg nélküli, szétvágott és összekevert képregény is. Miközben mi írunk, a tanár körbejár és javít, segít, magyaráz. Az óra végére mindenkinek van egy fogalmazása, kijavítva. Ezt a napot szoktam ellógni, pedig az egyik leghasznosabb... na most már mindegy:) irtó jó volt a diktálás is egyszer, amikor nem a tanár diktált, hanem mindenki kapott egy-egy mondatot egy feldarabolt szövegből. Ó, a kelet-ázsiai lányok kiejtése!! A legjobb, hogy mindig mindent azonnal javítunk, persze belefér, mert 3 és fél órás a foglalkozás és mindig kicsit más a csopot összetétele, nem úgy, mint az iskolában. Angolul tilos megszólalni, és minden más nyelven is. Persze rengeteg az orosz, most megszaporodtak a tunéziaiak, szóval az orosz és az arab mégis megy pad alatt. És persze az angol is.
Egy kis pedagógia-fogalmazás sikeredett itt nekem, pedig nem is ezt akartam. Igazából most elkészült majdnem egy hajócsipke-terítőm, amit igyekeztem különlegesre csinálni, de nincs kifogás, sz*r lett. Mondhatom, hogy beteg vagyok, meg gyűűűűűűlölöm a vastag 10-es fonalat, régen egyenletesebben ment vele a munka, de most már annyira ráálltam a vékony 80-ra, hogy nem érzem a csomók feszességét. Nem, nincs kifogás, nem lett szép. Pedig maga a minta szerintem gyönyörűszép lett, csak hát a kivitelezés lett elszúrva. Most még felvarrom tüll-alapra, hogy kijöjjön az, aminek ki kell jönnie, ez a leghosszabb és legidegesítőbb munka, aztán pedig kész. És utána akarok valami színeset!!!!! Nem bírok én fehér cuccokat csinálni egyhuzamban, színek kellenek!!! (rózsaszín-hihi:)) csak persze nem tudom mi. Meg persze még mindig nem ennek van itt az ideje, de mindegy. 

A régi hátterem sajnos odaveszett. A gyomtalan blogé el volt mentve, a fekete csipkés viszont nem. Most beraktam ideiglenes virágokat, amíg kitalálom, hogy milyen legyen a következő. Nem baj, úgysem árt egy kis frissítés! A másiknak is kéne, hmmm. Na mindegy. Most egyébként hajócsipkézek, a múltkor említettem a gigantikus terveket. Na pont nem azt. Azt is elkezdtem, el én, sőt, majdnem meg is valósítottam, de közbejött egy Bea barátném, aki gigantikus a köbön ötlettel állt elő. De ez legyen meglepetés. Annyira gigantikus, hogy sokat kell majd várni rá:) De egy kis ízelítő, reményeim szerint, a hétvégén már lesz. Szóval most hajócsipke-projekt körül forognak a kerekek a fejemben. Más nincs, mostanában inkább olvasok*, vagy Beával csetelek, akivel sosem tudunk csetelni, mert idegenvezetősködik Egyiptomban, ezért sosincs otthon. Most Pesten van, kényszerszabadságon, úgyhogy a szabadidőm leginkább a neten lógva telik. Főleg, mert egy gigantikus a köbön projekt minden részletét át kell beszélnünk az utolsó cérnaszálig:D Fura, hogy Pesten alig maradtak barátaim, mind elszállingóztak már valamerre. El kéne menni Moszkvába:(((( na nem most, túl hideg van:D Beja meg már mióta hív Egyiptomba, én meg nem megyek, mert meleg van, fúúúj!!!!:P (bebe-szmájli, neked;)) És különbenis, gyönyörűűűűűűen virágzanak már a magnóliafák nálunk, ami a legszebb virág a jácint után♥  (nem kell keresni az összefüggést a gondolatok között :D)
*Jah, és mit olvasok. Hát Orhan Pamuk mestert. Az Ártatlanság múzeuma MINDENKINEK kötelező! Az eddigi legolvasmányosabb könyve, kezdő Pamuk-rajongóknak ideális, tősgyökeres rajongóknak (hol volt akkor még a Nobel-díj, amikor én már imádtam őt?) kicsit meglepő:) Ha van valaki, aki tud hangulatot teremteni a könyveiben, hát az ő. Áh, ha eddig Indiana Jones, Sherlock Holmes és Mulder ügynök keverékét akartam férjemül, akkor most beveszem Orhan Pamukot is. És nézzen ki úgy, mint Mika:) És ezzel a könyvvel felülértékeltem az ebook-olvasókról az álláspontomat. Jó dolog, nem tagadom, kellene is, mert sokat olvasok digitálisan (a világ legjobb telefonjáról, ami NEM apple, de még csak nem is android :P), viszont van a papírkönyveknek egy nagyon fontos funkciójuk: ki lehet tölteni rajtuk a regény iránti érzelmeimet. Ha szeretem, akkor ölelgetem, cipelem, dehogy bánom azt a 660 oldalt, viszem mindenhova magammal, mert velem van, mert ott van, mert jelen van és így érzem a belőle áradó hangulatot akkor is, amikor nem olvasom. Egy digitális olvasót nem lengi körül az éppen rá elmentett regény hangulata, mert mindig más van rajta. Sőt, egyszerre több van rajta, és nem érezhetek ma mérhetetlen imádatot, holnap meg undort ugyanaz iránt a kütyü iránt?? Igen, szerintem (NEKEM) hiányzik az érzelmi töltet az olvasóból, de lehet, hogy egyszerűen csak hülye vagyok, hiszen másoknak meg nem számít. Általába nekem sem számít, de vannak regények, amik mellett nem lehet elmenni csakúgy, ami nem lehet egy fájl a sok közül, mint a kedvenc fényképek külön mappába gyűjtve, van olyan regény, ahol nem elég csak a duma, egy szinttel magasabbra akarod emelni a kapcsolatot, ahol kell az érintés is már:) Ez nálam Orhan bey, többek közt.
Az Együtt lehetnénket először digitálisan olvastam és "véletlenül" vettem meg könyvben. Égi jel volt, megszólalt a vezetékes, úgyhogy letettem a céges mobilt, amiről éppen olvastam, mellé az üveg kólát, felkaptam a telefont, de süket volt, viszont közben a kóla szökőárként habzott kifele, egyenesen rá a mobilomra. Meg is hibbant tőle szegény. Nagyon idegesített, hogy nem tudom befejezni a könyvet, ezért rohantam, megvettem. (Mindez Moszkvában történt "szerencsére", mert oroszul kezdtem el eleve.) A könyv most Anna barátnőmnél van, én meg megőrülök a hiányától, magam is meglepődök, milyen gyakran eszembe jut, pedig azóta is gyorsmenüben van elmentve az Együtt lehetnénk a telefonomban, de nekem az a rajzos borító kell, az a fehér, keménykötésű nehéz könyv, mert az hordozza magában azt az érzést, amit akkor átéltem, felelevenedik anélkül, hogy újraolvasnám (sok könyvtári könyvet vettem meg utólag, antikváriumból). Nah, ezek után próbáljak úgy tenni, mint aki nem is érzelmes... Igazából nekem mindegy, hogy elterjed-e vagy sem az ebook, csak mellette meg lehessen venni papíron is azt, ami igazán fontos. Az olyan hülyék számára, mint én, akik túl erősen kötődnek a tárgyakhoz. Milyen szörnyű lenne egy lakás könyvek nélkül? Még a gondolatától is elönt a sivárság érzése.
Na jó, teleírtam sok hülyeséggel ezt a bejegyzést:D
Holnap lesz update a gyommentes blogban, imádnivalót alkottam (én imádom;))

Óóóóó....!!!!!


(de megölelgetném most az én kicsike, aranyszélű, selyempapíros könyvecskémet, ha itt lenne...)

Voltam már magyar állásbörzén, voltam már hollandon, és mindig ugyanarra jutottam, hogy na, megint adtam a sz*rnak egy pofont. Elmegy az ember, csámborog kicsit, egy-két helyen otthagyja az önéletrajzát és el is felejti örökre. Később valaki ránéz az önéletrajzra és úgy dönt, neki az nem tetszik, kuka, ennyi. Most őszintén, láttatok már olyan embert, aki így talált munkát? Mert én nem. Nem is akartam elmenni most már, de mint kiderült, itt máshogy szervezik. Minden nap más-más munkakör képviselői vannak ott. Én a vendéglátóipari napon mentem. A cégek minden emberrel villáminterjút készítenek. A bejáratnál térképet osztanak, ahol ott van minden információ: melyik cégnek kire van szüksége. Így már célirányosan mész a standhoz, és a villáminterjún már az önéltrajzodon jegyzetelnek, már akkor megvan az első benyomás, már akkor tisztázzátok egymással, ki mit vár el a másiktól. Aki érdekes, visszahívják egy újabb beszélgetésre. EZ a hatékony szervezés, nem az, amit eddig láttam, hogy csak azért mennek oda, hogy a munkáltatók egymással kávézzanak. Minden esetre meglátjuk, ki fog visszahívni:) Azért már így is örülök, egy elég nagy lelki akadályt sikerült átlépnem azzal, hogy odamerészkedtem! Amolyan gyakorlásképpen elsőnek egy számomra viszonylag érdektelen helyre mentem interjúra, és az, hogy a pasi beszélgetés közben aláhúzta az önéltrajzomban, hogy igen, beszélek oroszul, igen, angolul, magyarul is, feltételezve, hogy Budapestről jöttem, és... és a franciát is aláhúzta! Én erre csak pislogtam, hogy ilyen simán aláhúzta a franciát! Hogy a beszélgetés alatt leszűrte, hogy megy nekem a beszéd! Ettől olyan szárnyakat kaptam, mint aki beivott 5 liter kávét és most nem tud leállni, pörögtem, mint a búgócsiga. Hogy ezt mennyire értékelték a munkáltatók, nem tudom, mert minden más jelentkező rajtam kívül kimért és komoly volt, csak én vigyorogtam és csacsogtam mindenkivel. Utólag belegondolva, nekem a hotelszakmában elég kevés a tapasztalatom, főleg a cannes-i luxuhoteleknél, akik rajtam kívül ott voltak, gondolom jobban tudják, milyen viselkedést várnak el egy ilyen helyen, na nekem meg pont nem azt sikerült hoznom. Ritkán szoktam életvidáman pörögni, de most sikerült azt hiszem a legrosszabb pillanatot kiválasztnom:) De hát, tudja a manó, meglátjuk. Azért már az is nagy dolog, hogy sikerült odamennem és franciául állásinterjúznom. Jaj, de kéne már valami! Egy lottóötös!  

a január anélkül, hogy előállnék valamivel? Úgy tűnik, igen. Mert ha bárki is arra gyanakodott volna, hogy valami nagy dolgot forralok a háttérben, amivel majd hirtelen előrukkolok, meglepetééééééést kiabálva, hát ki kell ábrándítsam, nem. Egyszerűen nem csinálok semmit. Mármint nem olyan értelemben, hogy csak bámulom a plafont és nem csinálok semmit, hanem a blogom szempontjából említenivaló dolgot. Egy hónap alatt csak a zacskótartót sikerült megcsinálnom, azt is úgy, hogy anyukámnak, még otthon, gyorsan. Azóta belekezdenék valamibe, de nincs semmi ötletem, mibe. Csinálnék valami régit, de nincs kedvem. Tudom, van ez így, nyáron is volt ilyen időszakom, akkor is itt nyavajogtam, de ez most más. Mert annyira elhúzódik, hogy egyre passzívabbnak érzem magam. Egyszerűen semmi sem tetszik. Csak nézem a parlagon heverő szép fonalakat, anyagokat, szalagocskákat, csipkéket és semmit sem mondanak nekem. A füzetbe feljegyezgetett "ötletek uborkaszezonra" rész is olyan unalmasnak, színtelennek tűnik, hogy egyiket sincs kedvem megvalósítani.
Néha, amikor már nagyon hiányzik a kezemnek, hogy csináljak valamit, kedvetlenel bökdösöm a Weekend a Paris Dim-készletemet (egész haladós, rengeteg benne a félX, csak ne lennének 4 szálasak 22-es aidán, pfffffff.....)

és kicsit kotlottam is, bal oldalt egy kis lilával, hogy egyensúlyba hozzam és minél előbb kiderüljön, tényleg kell-e utánrendelnem a selyemfonalaknak. Nem mintha sürgős lenne, de hát érdekel. És egyszerűbb azt a monoton lilát csinálni tömbökben, mint a sárgákkal ugrálni, számolni, áh, lusta vagyok ahhoz én most.
 És kicsit a vertcsipkét is csináltam. Arról ilyen képem van, nem esztétikára törekedtem, hanem arra, hogy jobban látszódjon. A levélkével kapcsolatban nem egészen világos, hogy hogyan is kell, hogy visszaérjenek a fonalak a kezdőpontba, ezért most várom a néni válaszát, ezért nem haladok. Neten meg csak az olyan levélkét találtam meg, amelyik nem tér vissza a kiindulópontba. Az elejét nem kell nézni, az nagyon csúnya, azon tanultam, szóval tele van hibával. Úgy egyáltalán ez csak egy gyakorlóizé, a legeslegeslegeslegelső darabom, szóval csúnya, na.
Kb itt tartok, ebből sem lesz sok mutatnivalóm a gyommentes, szép blogomban:) Nincs is semmi kedvem. Épp eléggé nyomaszt ez a vacak nyelv, június óta itt vagyok és még mindig annyira béna vagyok, hogy szégyen. És amikor a csoporttársaimat nézem, akkor hozzájuk képest annyira nem vagyok rossz, a legjobbak között vagyok, azok között, akik már több, mint egy éve itt vannak, sőt, azóta járnak iskolába, én még csak novemberben kezdtem iskolába járni, rögtön haladóba, ezért a tanár nem tudja, hogy honnan kezdtem és milyen gyorsan haladtam a többiekhez képest, és ésszel fel is fogom, hogy annyira nem rossz a helyzet, viszont amikor belegondolok a saját szemszögemből és a saját elvárásaim alapján, az alapján, hogy nem ártana már dolgozni, az alapján, hogy márciusban vizsga, nem is tudom, mennyit tudom még húzni. Lehet, hogy átkérem máskorra a vizsgát, nem azért, mert nem tudnám megcsinálni, mert már decemberben 90%-osra sikerült a próbavizsga, hanem még nem érzem azt, hogy elég a tudásom a "nagyvilágban". Nem értem az embereket, túl sokszor kell visszakérdeznem, amikor a sirályokat etetem, akkor mindig megáll mellettem valaki és elkezd beszélgetni és én nagyon próbálom megérteni és válaszolni, de olyan rosszul megy, sokszor kell visszakérdezni és mindig utólat jut eszembe, hogy mit kellett volna mondani. Nem tudom, nem vagyok biztos egyáltalán a tudásomban, és utálom, hogy minden más nyelv sokkal, de sokkal könnyebb. Találtam volna inkább egy olaszt, már rég karattyolnék, de nem, nekem mindig ki kell szúrnom magammal. Ha Hollandiában ugyanilyen körülmények között lettem volna, mint itt a franciával (intenzív nyelvtanfolyam, nyelvi környezet), felsőfokúm lenne már rég. De mindenki bíztat, a franciához több idő kell, nem kell kétségbeesni, ez normális. Nem, nem normális, nyomaszt és hülyének érzem magam. És ez kihat a kreatívkodásra, ami még bosszantó is. Uff. Megint terápiás blogbejegyzés lett, csak most nem érzem magam jobban tőle.  Inkább beteszek néhány mimózát, éppen virágzik. Teljes hegyoldalak sárgák és olyan az illata, ááááááá!!! Még nem nyíltak ki teljesen, elvileg egy hét múlva még sárgább lesz a környék. Még sose láttam ilyet, nagyon nagy élmény! Úgy egyáltalán, vidéken élni nagy élmény:)